Ahogy a világ az elmúlt évtizedekben a kínai gazdasági és katonai felemelkedést figyelte, sokan úgy vélték: Kína lakosságának létszáma és rohamtempójú növekedése megállíthatatlanul a globális hegemónia felé sodorja az országot.
Most azonban egyre több kutató és demográfus figyelmeztet: Kína népessége drámai fogyásnak indulhat, ami akár a század végére 330 millióra is visszaeshet. Ez a megállapítás különösen annak fényében megdöbbentő, hogy a jelenlegi hivatalos adat 1,41 milliárd főről szól.
Történelmi léptékű visszaesés van kilátásban
Yi Fuxian, a Wisconsini Egyetem kutatója szerint, aminek hátterében az áll, hogy Kína termékenységi rátája 0,8 körül mozog, ami bőven a népességfennmaradáshoz (2,1) szükséges szint alatt van. És még ez is optimista becslés, hiszen a valóságban 0,7-es ráta sem elképzelhetetlen. Az ENSZ 2024-es
népességi előrejelzése (World Population Prospects) ugyan valamivel magasabb, 400 millió fölötti főt prognosztizál a századfordulóra, de Yi szerint a helyzet ennél is kritikusabb lehet.
Ha Kína népessége 2100-ra tényleges a jelenlegi negyedére zsugorodik, az egészen példátlan lenne a történelemben – kivéve azokat az időszakokat, amikor háború, járvány vagy éhínség pusztított el tízmilliókat rövid idő alatt. Most viszont a folyamat hátterében mély társadalmi és gazdasági okok állnak, nem pedig rendkívüli katasztrófák. A marxista-leninista és később a Deng Xiaoping-féle kommunista–technokrata vezetés szigorú népesedési politikája, (különösen az „egyke” program) radikálisan csökkentette a születések számát.
A belső válság növeli a külső agresszió veszélyét?
Első ránézésre logikusnak tűnhet, hogy egy elöregedő társadalom pacifikusabbá válik. Ám éppen a kínai vezetés (és főként Hszi Csin-ping) retorikája mutat rá, hogy a komoly belső problémák kényszerhelyzetet teremthetnek a rezsim számára: ha a „kínai álom” külső
ambícióihoz – Tajvan annektálása, regionális tengeri viták erőszakos megoldása, netán a globális dominancia-igény – a társadalom támogatását akarják biztosítani, még most kell lépniük, amíg viszonylag fiatal és nagy létszámú a hadra fogható korosztály. Más szóval: mielőtt a hatalmas, de elöregedő Kína felőrlődik saját demográfiai problémáiban, elképzelhető, hogy vezetői megkísérelnék véghezvinni a régóta tervezett
geopolitikai célokat. Például Tajvan bekebelezését, sőt, a „Tianxia” (az ég alatti minden) ősi birodalmi filozófiáját követve kiterjesztenék befolyásukat egész Kelet-Ázsiára – és azon túlra is. Hszi Csin-ping célja, hogy Kína legalább regionális, de akár világelső hatalom legyen, és
ebben a demográfiai ketyegő óra további feszítő nyomást jelent.
A túlbecsült kihívó?
Ha valóban ennyire zuhanni fog a kínai lakosság, felmerül a kérdés, hogy az eddig Kínát feltartóztathatatlan sárkánynak beállító szakértői körök vajon mennyiben járultak hozzá Hszi birodalmi álmainak erősítéséhez. A valós helyzetet sokáig eltorzította a kínai statisztikák és az amerikai-kínai szakértői együttműködések rendszeres félreértése vagy szándékos manipulatív értelmezése. Kína demográfiai előnyeit gyakran megállíthatatlannak festették le, miközben a valóságban a termékenységi mutatók már régen a kritikus szint alá zuhantak.Ennek következményeként a Nyugat (és különösen az Egyesült Államok) hosszú ideig egy olyan hatalomnak tulajdonított rendkívüli erőt, amely belülről igencsak gyenge lábakon áll. A pekingiek pedig, bátorítva érezve magukat, még merészebb terveket szőhettek a térség és a világ átrendezésére.
Egy öregedő és lassan összeomló Kína adott esetben még veszélyesebb is lehet, mint egy stabilan növekvő. A frusztráció, a legitimációs válság és a történelmi presztízs hajszolása Hszi Csin-pinget és vezérkarát könnyen kalandor politikába sodorhatja. Tajvan, a Dél-kínai-tenger körüli szigetek vagy a határviták Indiával – mind potenciális gyújtópontok. A patrióta és globalizációkritikus szemlélet azt mondja: Európának és az Egyesült Államoknak erőteljesebben kellene védeniük saját nemzeti, szuverenitásukat és érdekeiket, és nem szabadna továbbra is naivan „kiszervezni” a termelést Kínába vagy hagyni, hogy Peking a nyugati elitre hatva alakítsa a nemzetközi szabályokat. Ennek legfőbb elemei a következők:
- Az erős transzatlanti szövetség, a védelmi kooperációk szorosabbra fűzése
- Kulcsiparágak hazahozatala (re-shoring),
- Az ellátási láncok biztonságának növelése, valamint a diplomáciai visszatartó erő növelése (pl. Tajvan ügyében).
Ezek mind olyan lépések, amelyek gátolhatják, hogy Kína egy „utolsó nagy rohamot” indítson, mielőtt demográfiai potenciálja visszafordíthatatlanul megroppan. Kína népesedési válsága valós és ijesztő mértékű lehet, de éppen ez a válság vezethet egy egyre agresszívabb külpolitikához. Hszi Csin-ping rövid időn belül, még mielőtt a „büszke kínai civilizáció” roskadozni kezdene, valóra akarja váltani álmait.
A Nyugatnak, benne hazánknak is, fel kell készülnie arra, hogy ez a hanyatló, de még mindig tekintélyes katonai és gazdasági erővel bíró nagyhatalom átalakulása lehetséges veszélyt jelent. A demográfia – különösen ha diktatórikus vezetés kezében van – nem csupán statisztika, hanem a geopolitikai jövő egyik kulcsmutatója. Ha Kína valóban súlyos népességfogyással néz szembe, az nem a béke garanciája, hanem éppenséggel az agresszió kiváltója is lehet a következő évtizedekben.
