Az Európai Unió felelőtlen klímapolitikája: hosszútávú gazdasági kockázatok
Az Európai Unió klímapolitikája az elmúlt évtizedekben ambiciózus célokkal igyekezett megmutatni a világnak, hogy lehetséges az ipari társadalmak fenntartható átalakítása. Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az EU jelenlegi megközelítése számos kihívást tartogat, amelyek hosszútávú gazdasági, társadalmi és geopolitikai átrendeződéshez vezethetnek.
Fenntarthatatlan szabályozások: átgondolatlan lépések
Az Európai Unió olyan klímacélokat fogalmazott meg, amelyek világviszonylatban is különlegesek. Az 55%-os kibocsátáscsökkentési cél 2030-ig, illetve a 2050-re kitűzött karbonsemlegesség célja komoly kihívást jelent, azonban a megvalósítás módja sok kérdést vet fel. Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség (EEA) 2022-es jelentése szerint az EU éves kibocsátás-csökkentési üteme 1,5%-os volt az elmúlt évtizedben, ami elmarad az évi 2,7%-os ütemtől, amely szükséges lenne a 2030-as célok eléréséhez. Emellett az Európai Bizottság becslései szerint legalább 350 milliárd euró éves beruházásra lenne szükség a tiszta energiákba és infrastruktúrába, hogy az Unió tartani tudja a kitűzött célokat. Jelenleg az EU éves energiaszektorba irányuló beruházásai ennek kevesebb mint kétharmadát teszik ki, amely egyértelmű finanszírozási hiányt jelez. Az átgondolatlan szabályozások része a fosszilis energiahordozók gyors leállítása, anélkül, hogy megfelelő alternatívákat biztosítottak volna.
Az Európai Unió tagállamainak összesített üvegházhatású gázkibocsátása 2021-ben 3,6 milliárd tonna volt, amely 24%-kal alacsonyabb, mint az 1990-es szint. Ugyanakkor a megújuló energiaforrások részaránya 2020-ra csak 22%-ra emelkedett, ami a fosszilis energiáktól való erős függőséget mutatja.
Az energiapolitika egyik legsúlyosabb hibája a megújuló energiaforrásokra történő gyors áttérés, miközben az energiaellátási infrastruktúra és a raktározás nem tudott lépést tartani ezzel a fejlődéssel. Emiatt sérült az áramszolgáltatás stabilitása , különösen a 2022-es orosz gázimport-csökkenés idején, amely az energiaárak drasztikus emelkedéséhez vezetett. Az Eurostat adatai szerint az európai nagykereskedelmi villamosenergia-árak 2022-ben meghaladták a 400 eurót megawattóránként, míg 2020-ban ez az érték 50 euró körül mozgott.
A német energiapolitika: tanulságos és kritikus példa
Németország energiapolitikája az atomenergia fokozatos leállításával a megújulókra történő gyors áttérést szorgalmazta. Az atomenergiát azonban részben szénerőművekkel pótolták, amely nemcsak a szén-dioxid-kibocsátást növelte, hanem jelentős költségnövekedést is okozott. Az ország szén-dioxid-kibocsátása 2022-ben elérte a 675 millió tonnát, amely a korábbi csökkenési trendeket visszafordította. Ezzel párhuzamosan Németország nettó villamosenergia-importőr lett, többek között francia nukleáris energiát vásárolva.
Látszatpolitika: többet árt, mint használ
Az EU klímapolitikájának egyik legnagyobb kihívása a látszatintézkedések tömege. Számos esetben történik olyan technológiák betiltása vagy korlátozása, amelyek fenntartható alternatívája nem áll készen. Ilyen példa az elektromos autókra való gyors áttérés, miközben az akkumulátorgyártáshoz szükséges nyersanyagok kitermelése, hatalmas terhet ró a környezetre.
Az elektromos járművek lítium-akkumulátoraihoz évente több mint 50 000 tonna lítiumra van szükség globálisan, miközben a bányászat súlyos környezeti és társadalmi hatásokat okoz.
Az EU helyzete a világgazdaságban: háttérbe szorulás veszélye
A globális gazdasági színtéren az EU egyre nehezebben tudja megőrizni versenyképességét. A klímacélok és a szigorú szabályozások miatti magas energiaárak, sok iparágban az EU-t a versenytársaihoz képest hátrányos helyzetbe hozzák. Az autóipartól az acéliparon át az energiaintenzív gyártásokig számos szektor veszélyeztetetté vált, amely hosszútávon gazdasági lemaradáshoz vezethet.
Az USA 2022-ben a világ legnagyobb LNG-exportőrévé vált, miközben a palagázforradalom révén biztosította energiafüggetlenségét. Az amerikai villamosenergia-árak átlagosan 120 dollár/megawattóra körül mozognak, jóval alacsonyabban az EU-hoz képest.
Kína 2060-ra karbonsemlegességet tervez elérni, de addig is évente több mint 100 gigawatt kapacitású új szénerőművet állít üzembe. Eközben a megújuló energia beruházások terén a világ élén jár, 2022-ben több mint 150 milliárd dollárt fordítva erre a célra. Japán vegyes energiapolitikával atomenergiát, LNG-t és megújulókat kombinál, míg India a napenergia terjedését szorgalmazza, amely 2022-re már 20%-ot tett ki az ország energiatermeléséből. Az Öböl-menti országok, mint Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek, a fosszilis export mellett a zöld hidrogén technológiába invesztálnak.
Felemelkedés vagy hanyatlás?
Az EU gazdasági jövője nagyban függ attól, hogy milyen módon képes egyensúlyba hozni a fenntarthatósági céljait a gazdasági realitásokkal. Amennyiben sikerül felgyorsítania a technológiai innovációt, diverzifikálnia energiaforrásait és egyszerűsítenie szabályozásait, akkor esély nyílik a versenyképesség megőrzésére és egy gazdaságilag erős EU kialakítására.
Ha azonban az Unió nem hajlandó pragmatikusabb megoldások felé fordulni, a globális gazdasági térképen marginalizálódhat. Az energiafüggetlenség hiánya, a magas költségek és a túlzottan szigorú szabályozások lassan, de biztosan háttérbe szoríthatják Európát az innovatív, dinamikusabb gazdaságok mögött.
A megoldás kulcsa az, hogy az EU felismerje: a klímapolitikai célokat nem öncélúan, hanem a gazdasági érdekekkel összehangoltan kell elérni. Ennek kapcsán érdemes megemlíteni Kanada sikeres stratégiáját, amely a karbonadóztatás mellett jelentős befektetéseket irányít a megújuló energiaforrásokba, miközben a fosszilis energiaipar alkalmazkodását támogatja. Az Egyesült Államokban az Inflációcsökkentési Törvény (IRA) jelentős támogatásokat biztosít a tiszta energiák fejlesztésére, ösztönözve a technológiai innovációt. Norvégia példája pedig azt mutatja, hogy a fosszilis energiahordozók felelős kitermelése és exportja nem zárja ki a karbonsemlegességi célokat, ha az ezekből származó bevételeket fenntartható beruházásokra fordítják. Az ilyen példák rávilágítanak arra, hogy a gazdasági érdekek és a klímapolitikai célok összeegyeztethetők, ha a szabályozások és intézkedések kellően pragmatikusak és hosszú távú tervezésen alapulnak. A zöld technológiák fejlesztésére fordított támogatások, a fosszilis energia racionális fenntartása az átmeneti időszakban, és az ipari termelés átalakítására irányuló, de reális tervek kidolgozása elengedhetetlenek.
Amennyiben Európa képes proaktív módon vezető szerepet betölteni a globális klímaküzdelemben, miközben gazdasági alapjait nem áldozza fel, akkor újra felvirágozhat.
