Az Európai Unió a bővítéssel kapcsolatos tervei kapcsán ismét reflektorfénybe került. A legújabb jelöltek, különösen Ukrajna és a Nyugat-Balkán országai, komoly kihívás elé állítják az EU-t. Az ukrajnai háború drámai módon felgyorsította a bővítési folyamatot, ám ezzel párhuzamosan az EU intézményi reformjainak szükségessége is előtérbe került. A jelenlegi struktúrában ugyanis a további bővítés egyszerűen nem fenntartható, ami alapvető kérdéseket vet fel az unió jövőjét illetően.
Az EU bővítési politikája már az elmúlt évtizedekben is a hatalmi ambíciókat szolgálta. A 2004-es és 2007-es bővítések sikeresen növelték az unió területét, politikai befolyását és gazdasági erejét. Ám mindeközben a belső döntéshozatali mechanizmusokat egyre nagyobb kihívások érték, ami napjainkra nyilvánvalóvá vált. Az új tagállamok beáramlása megosztotta a nyugat-európai vezetőket. Azok az országok, mint Franciaország vagy Hollandia, amelyek a szorosabb integráció mellett állnak, attól tartanak, hogy a további bővítés tovább gyengíti az EU működőképességét, miközben keleti tagállamok, köztük Lengyelország és Magyarország, ragaszkodnak a nemzeti vétó fenntartásához.
Ez a helyzet Ukrajna csatlakozási folyamatára is rávilágít. Noha az ország elnyerte a tagjelölti státuszt, valószínű, hogy a tényleges csatlakozás hosszú évekbe, sőt akár évtizedekbe is telhet. Emmanuel Macron francia elnök már korábban jelezte, hogy Ukrajna uniós tagsága évtizedes folyamat lehet, és addig is inkább egy „Európai Politikai Közösség” létrehozását javasolta a nem EU-tagok számára.
Az EU bővítési tervei tehát nemcsak a tagállamok számának növelését, hanem egy új politikai konstrukció megalkotását is jelenthetik. Ez a birodalmi ambíciók jele: az EU nem csupán egy gazdasági unió, hanem egy geopolitikai hatalom, amely a Kelet-Európa fölötti politikai kontroll megerősítésére törekszik. Ha Ukrajna vagy a Nyugat-Balkán nem kerül be az EU-ba, az orosz és kínai befolyás növekedése fenyegeti ezt a térséget. A nyugati politikusok szerint ezért kulcsfontosságú a bővítés, de ennek ára az EU alapszerződéseinek módosítása lehet.
Ez az új birodalmi törekvés azonban feszültségeket kelt az olyan szuverenista országok között, mint Magyarország. Budapest számára a legfontosabb kérdés az, hogy megőrizhető-e a nemzeti szuverenitás az uniós reformok mellett. Ha a bővítés az intézményi reformokkal együtt valósul meg, azzal a kisebb tagállamok, mint Magyarország vagy Lengyelország, komoly veszélybe sodródhatnak: elveszíthetik vétójogukat, és az unió belső politikai folyamatai fölött egyre kevesebb befolyásuk lesz. Az EU tehát nemcsak a bővítéssel, hanem a belső hatalmi egyensúly újraértelmezésével is foglalkozik.
Összességében a bővítési és reformviták nem csupán politikai és gazdasági kérdések, hanem az EU jövőbeli hatalmi struktúrájának átalakítására is utalnak. Az ukrán háború ugyan megerősítette a szövetség szándékát a bővítésre, de egyértelmű, hogy ennek ára a jelenlegi intézményi rendszer átalakítása lesz. Európa egyre inkább egy központosított, hatalmi ambíciókkal rendelkező birodalom irányába mozdul, amely felülírhatja a nemzeti szuverenitás alapvető értékeit.
